Ahogy az egy startuptól el is várható, a kezdeti fellendülés után a Yummber lassulni látszik, mintha elmélyedtek volna magukban, nagy a csend. Augusztusban már-már attól lehetett félni, hogy a modell lelkei, a főzőasszonyok és -férfiak elveszítik lelkesedésüket.

De ekkor, mint a mesében, bekövetkezett a csoda: hirtelen ifjú és kevésbé ifjú párocskák lepték el Budapest konyháit, ebédlőit, napsütötte lakásteraszait.

Képzeljen a kedves olvasó maga elé egy hibátlan posh „sznob” párt, egy magyaros bajusszal megáldott kiváló férfiút alkalomhoz illő zsakettben, s nőjét, egy megfelelő mértékben kirúzsozott, Gucci-papírszatyros donnát, ki spanyol előételnyelven hablatyol, a lakásba lépvén megdicséri a lila makramé tévéterítőt, puszit dob a rég tollát vesztett papagájnak, s közben lazán lever egy, még a nagypapától megmaradt kristályhamutartót.
Minden háziasszony elájulna ennyi jóságtól, kedvességtől.
A férfi persze gondosan kezet mos, mielőtt asztalhoz ülne, a papírszalvétát a nyakkendője mögé tűri, tapintatosan elrendezi a kést és a villát, nem beszélve a kanálról, aktatáskáját, mint korunk kétszemű von Stauffenbergje, precízen az asztal lábához helyezi.
A hölgy nem siet. Körülszaglászik a konyhában, Segal Viktortól és Molnár B. Tamástól idéz hosszú versszakokat, sunyin végighúzza ujját a stellázsi polcán, fűszerallergiáról kezd lírai töltetű beszélgetést a házigazdával.

Jöhet az ebéd.
A paradicsomleves betűtésztával nekik SüniSütit juttatja eszükbe, a férfi reszelt sajtot kér, az asszony a zsebéből lopva bazsalikomot morzsol bele. Nagyon dicsérik, még valami feliratot is megpróbálnak a végén kirakni, de ékezetek híján csak egy suta sms sül ki belőle.
A házigazda, kit a környéken és a főváros távolabbi kerületeiben csak Évának ismernek, ekkor már nagyon sajnálja, hogy csak ezerkettőt kért egy adagért, és hogy igazi gyulai kolbászt aprított a rakott krumpliba, nem beszélve a házi tejfölről, amiért egészen a Lehel piacig kellett kutyagolnia. De ezen kívül örül, hogy konyhaművészetének ilyen értő kritikusai tévedtek be hozzá, unokája ennél azért kissé szigorúbb, Éva ezért is válogatja ki és dobja a kukába minden főzés előtt az F, C, U és K tésztabetűket.
A párocska közben valami sorbetről sutyorog, persze rettentő széles vigyorokat eresztenek meg közben, még ha a férfi ezalatt lopva bele is törli a kezét valami párnahuzatba.

Ilyen finomat utoljára a Costesben ettem – mondja közben a nő, bár nem tudni pontosan mire gondol, tekintve hogy a levest épp csak megkóstolta, nehogy a rúzs lekopjon az ajkairól. A rakottkrumpli meg ugye még ott szikkad a jénaiban.
- Nekem kolbászt ne is adj, tegezi le mosolyogva Éva nénit, s közben akkorát vicsorít, mint Akela a Dzsungel könyvének borítóján, csakhogy ő ezt kedves mosolynak gondolja.
A férfi erre hevesen bólogatni kezd, de úgy, hogy majdnem leesik a paradicsomfolt a nyakkendőjéről, bár ő speciel a Costa Coffee-ra gondol, mert legutóbb ott felejtette a golyóstollát, egy ilyen ezüstszínű Parkert, ki fogja ezt neki megtéríteni.

Éva szed. Nagy ívben kikerüli a kolbászkarikákat, jó lesz az még vacsorára a macskának, „csak nem fogyózol?” – kérdezi, s majdnem hozzáteszi, hogy „nahát, neked aztán erre semmi szükséged nem nincs”.
A bajszos azonban, gülü szemmel stíröli a kolbászokat, látni rajta, hogy ő még kérne, de nem mer, s csak annyit képes kinyögni végül, hogy gratin dauphinois, ezt is valami obskúrus cetliről, amit a mandzsettája alól húz ki lopva egy gumiszálon, s bűn rossz kiejtéssel olvassa. Éva mosolyog is magában, de azért udvariasan megkérdi: voulez-vous encore un peu?, és mivel a pasi erre csak krónikusan köhög, végül egy papírzsebkendőt nyújt át neki. „Fulladj meg” – gondolja közben, majd az unokám megeszi a maradékot, nekem sem árt néha egy kis őszinte gasztrokritika.

Egy elegáns napközis kancsóban az asztalra kerül még némi bodzaszörp is, miközben az étkezők és az étkeztető különféle hangokat adnak ki, bár ezek nem mindig állnak össze szavakká. A férfi persze ismét ügyetlenül leönti magát, de az könnyedén kijön, biztatja Éva, a furcsán kirúzsozott nő azonban meglehetősen bosszús pillantást vet a pasira, mint utóbb kiderül, elsősorban a francia étlapi idézet elrontása miatt.
Drágám, fordul ekkor a házigazdához, hát igazán nagyon finom volt ez a kis croisette, amivel nyilván a desszertként feladott Croxettire célzott, ami egy aránylag széles körben ismert olasz macskaeledel. A férfi azonban elismerően pillant partnerére, látszik: örül, hogy végül így kivágták magukat, s már nem is bánja annyira azokat a nyakkendőfoltokat, bár magában megfogadja, hogy paradicsomleveshez legközelebb valami színben hozzáillőbb, de szolidan elegáns modellt választ majd.
Eljött hát a búcsú ideje. Éva még szívesen beszélgetne ugyan, kicsit csalódott, hogy ezúttal nem süthetett el több francia világirodalmi idézetet, az unokája úgyis csak négy körül ér majd haza, és akkor is inkább az iPadjét böködi majd.
Hát nagyon örültem a megismerkedésnek, mondja végül az előszobában, régen járt nálam ilyen kedves ifjú pár, és remélem, minden ízlett, annál is inkább, mert…
De nem fejezheti be a mondatot, mert a távozó vendégek ekkor hirtelen átbucskáznak a fejükön, könyökvédős, szigorú tekintetű adóellenőrökké válnak, a nő a főnök, a férfi a beosztott, uborkaorruk nő, fejükből csápok nyúlnak ki, s ezek végén megannyi jegyzőkönyvet lobogtatnak. Szerencsére Tibor, a házmester már huzamosabb ideje állt kint a bejárati ajtó előtt, mert hogy ő a hivatalosan felkért hatósági tanú. A NAV-os szörnyek por- és ételmintákat gyűjtenek a párnahuzatokról, kis tégelyekbe betűlevest és kolbászt töltenek, pénztárgépet keresve tűvé teszik a lakást, a macska riadtan a szekrény tetejére menekül. Ő ugyan nem ad szőrszálat ezeknek a hasogatóknak – gondolja magában.
Éva kicsit furcsállja, hogy az ellenőröket a NAV simléderes egyensapkával és aranyfonállal hímzett karszalaggal is ellátta (szükség esetére), de magában jót mulat: az idő szorításában bizony elfelejtette rendesen megfűszerezni a rakottkrumplit, de ezekbe a sóhivatali bürokratákba kár is lett volna. És miért adott volna bármilyen számlát, amiről itt hablatyolnak, hát ő ugyan át nem vett egy fillért sem ezektől, kérjék Luxemburgban a yummbertől, ha egyszer annak fizettek, aztán menjenek vissza a bázisra isten hírével meg a szőrtelen ételmintáikkal.

Majd megsózza ő azt a krumplit valamivel négy előtt, és még rálöttyent egy kicsit a megmaradt tejfölből is, hátha az unokája mellékállásban a Nébihnek dolgozik.

Tardos János